1888 tavaszán egy francia lapban gyászjelentés jelent meg. A cikkben Alfred Nobelt búcsúztatta a szerző, írásának első sora pedig így szólt: „Tegnap elhunyt dr. Alfred Nobel, aki hatalmas vagyonát abból szerezte, hogy feltalálta a leghatásosabb módszert minél több ember minél gyorsabb megölésére”. Bár nem Alfred, hanem testvére, Ludvig Nobel volt az elhunyt, de a cikket olvasó Alfredban eltört valami. Összesen 355 találmány szabadalma fűzödött nevéhez, mégis mindenki a dinamit feltalálójaként tartotta számon. Az élete végéig agglegény maradó, gyermektelen Nobel magába roskadt, rettegett attól, hogy a világ egy közönséges gyilkosként fog rá halála után emlékezni. 1895-ben Párizsban írta alá átfogalmazott végrendeletét, s alapította meg évente kiosztásra kerülő díját, mely rövidesen a tudomány területén megszerezhető legrangosabb kitüntetéssé vált.
1901-ben osztották ki az első díjakat a kémia, az orvostudomány, a fizika és az irodalom területén nagyot alkotóknak, valamint azoknak, akik a legtöbbet tesznek a békéért, a háborúk megszűnéséért. A díjazottak személye sokszor megosztó, gyakran születnek vitatott döntések: az idő néha felülbírálja a Nobel-bizottság döntését. Az első díjátadón nagy meglepetésre Sully Prudhomme kapta az Alfred Nobel arcképével díszített 23 karátos aranymedált az irodalmi kategóriában. Kedves olvasó, ne érezze magát műveletlennek, hogy sosem hallott a nevezett francia úrról. 42 svéd értelmiségi nyílt levélben tiltakozott a döntés ellen, a legfinomabb jelző, melyet a viktoriánus stílben lírizáló Prudhomme munkássága kapott, az a „középszerű”. A levél írói szerint a díjra volt sokkal érdemesebb jelölt is, például egy bizonyos Lev Nyikolajevics Tolsztoj. Ugye, ő már ismerős?
Még megosztóbb eset történt 1949-ben, mikor a portugál Antonio Egas Moniz az általa kifejlesztett lobotómiás módszerért kapott orvosi Nobel-díjat: az eljárás során a pszichés zavarokkal küzködő páciens koponyájába lyukat fúrnak a homlokán keresztül, és azon át juttatják be a beteg szervezetébe a különböző nyugtatókat. Az eljárás már akkor óriási etikai vihart kavart, ma már a világ legtöbb országában nem is engedélyezik embertelensége miatt.
Corder Hull amerikai politikus 1945-ös Nobel-békedíjának jogosságát is kérdéseket vet fel. Történt ugyanis, hogy 1939-ben Hamburgból 950 zsidó indult útnak hajóval Amerikába, látván az akkor már elkerülhetetlennek látszó katasztrófát. A szabadság hazájának kormánya végül úgy döntött, hogy a menekültek veszélyesek lehetnek az amerikai polgárokra, ezért néhány hét után hazatoloncolták a hajó összes utasát. A hazatérők több mint egynegyede lelte halálát különböző náci koncentrációs táborokban; Hull tagja volt a kiutasító döntést meghozó bizottságnak.
Ezek az esetek azonban nem tudták megtépázni a díj nimbuszát és elismertségét ( a cikk célja sem ez volt, félreértés ne essék), de legyünk kritikusak a díjazottakkal, és tegyük fel a kérdést: vajon kiállták-kiállnák-e az idő próbáját?
