handrismegmondja

Lovasi András az őszinteségről, az agyonnyomorító társadalomról, az állami csöcsről, és a Kisrókáról

A Budai Fonó épülete, az asztalokon pogácsa és szénsavmentes ásványvíz, a sajtótájékoztató lassan véget ér. Zoli, a Nemadomfel! együttes énekese megragadja a mikrofont, és ország-világ előtt megdicséri Lovasit, hogy bár a próbán igen gyengén teljesített, a koncertre már összeszedte magát. Lovasi nem jön zavarba, és az ország legjobb frontemberének nevezi Zolit (van benne valami).

Bemutatkozunk, barátságosan hátbavereget, szerzünk két ásványvizet, és leülünk a koncertteremben. Lábait keresztbeveti, a kupakot csavargatja, közben beszélgetni kezdünk.

-         Tényleg bénáztál a próbán?

-         Persze. Nem szóltunk valami jól, Zolinak ez pedig nem tetszett, ezt meg is mondta, igaza volt. Ezzel nekem nincs problémám, sőt, nagyon bírom az őszinteségüket. Ezt meg kellene tanulnunk tőlük, nem kerülgetik az igazságot, hanem kimondják, amit gondolnak, nincs felesleges udvariaskodás. Ez egy olyan dolog, ami egyáltalán nem jellemző a többségi társadalom agyonszocializált tagjaira, a főnökök nem merik kirúgni az alkalmazottakat, hanem megkérnek rá valakit. Sms-ben szakítunk a csajunkkal, mert nem merünk a szemébe nézni. Ez nincs jól így, túl sok az elfojtás.

-         Hiába őszinték ezek az emberek, nagyon a társadalom peremére vannak szorítva, a legtöbb ember nem nagyon tud mit kezdeni velük.

-         Így van, és ez nagy baj. Ebben az agyonnyomorító, telejesítményközpontú világban állandóan meg kell felelni, a rendőrségnek, az adóhivatalnak, a jogrendszernek. Aki kicsit kilóg a sorból, azzal meg nem tudunk mit kezdeni, legyenek azok a fogyatékosok, a romák, vagy akár a művészek is. Egyébként igaza volt Varga Líviusznak, amikor  azt mondta, hogy sokat tanultak a fogyatékkal élőktől a próbák alatt. Meg kell találni a helyüket, nem valamiféle fura lényekként, csodabogarakként kezelni őket, mert el lehet tőlük lesni hasznos dolgokat, tudnánk egymást tanítani.

-         A modern társadalmak egyik alapproblémája az elidegenedés, te hogy látod, van esély a javulásra?

-         Nézd, ez az egész társadalomra, az egészségesekre is érvényes, különösen Magyarországon. Itt mindenki az állami csöcsön akar lógni, nincsenek elég erős civil mozgalmak, mert az emberek leszarják egymást, és nagy a széthúzás. Mondok egy példát: Kiss Tibi mesélte, hogy amikor kiment New Yorkba szerencsét próbálni, nem volt egy büdös vasa sem, a festményeivel házalt. Egyetlen egy helyről dobták ki szó szerint, ahol a galéria tulajdonosa magyar volt. Ezzel a hozzáállással nem megyünk sokra.

-         Zenészek között is hasonló a helyzet, vagy ott azért nagyobb a bajtársiasság?

-         Az egy más világ, ott azért jobban figyelünk egymásra, de ez sem volt mindig így, a mi késői harmincas-korai negyvenes generációnk sok változást hozott. Voltak ennek a szakmának íratlan szabályai, például az előzenekarnak mindig szarabbul kellett szólnia, mint a főzenekarnak. Olyan volt ez kicsit, mint a seregben, az öreg katonának mindent szabad, a kopasz meg csak fogja be a száját. Mi azért segítjük egymást, bár nem könnyű a szervezés, mert sok az erős egyéniség, de van zenészszolidaritás.

-         Min dolgozol most? Hogy áll a Kiscsillag lemez?

-         Főleg a Kiscsillag tölti ki az időmet, ki kell rángatni a zenekart a Kispál árnyékából. Már a számok fele megvan, fel is vettük őket, ha minden jól megy, jövő ősszel megjelenik az új album. Csinálok most egy szólóprojektet is, ott régi Kispál dalokat is fogunk játszani, akusztikusra átszerelve a számokat.

-         Tolsztojról azt írják, hogy nagyon érzékeny volt a zenére. Ha valaki Chopint kezdett játszani, kiment a szobából, nem akarta, hogy sírni lássák. Tényleg ekkora hatalom a zene?

-         Igen, mert az emberek nagyon érzékenyek, és szükségük van az érzelmekre, amit a zene képes adni. Mint a Kisróka, aki azt mondja, hogyha megígéred, hogy jössz, én már akkor elkezdelek várni. Sok ember élete ezzel a várakozással telik el, vár örökké valakit, akit lehet szeretni. Talán a zene az,  ami a legjobban tudja enyhíteni ezt a sivárságot. 

Megjelent egy írásom a Népszabadság Online-on, egy novelláskötetről kritika-ajánló:

http://nol.hu/kult/azok_a_beszart__pezsdito_es_megrendito_80-as_evek_

 Borbély Zoltán az igényes újságírásról,  a sokszínű Európáról, a fenyegetések kezeléséről és a második apáról

Markó utca tizenhat,  a Legfelsőbb Bíróság monumentális, tekintélyt parancsoló épülete. A tetejét alig látni, beleolvad a novemberi égboltba. A bejáratnál alapos ellenőrzés, marcona néni ül egy pult mögött, megnézi a személyimen a képet, hogy tényleg én vagyok-e én, a kormányőrök még a táskámat is kinyitják. Az előtérben Stróbl Alajos Justitia - szobra, szigorúan kísér tekintetével, ahogy felsétálok az emeletre.

            Nem túl nagy, mégis tágasnak ható iroda, a falakon sportolók képei. Egymással szemben ülünk le, újságokról kezdünk beszélgetni. „Minden napilapot és hetilapot elolvasok, a Népszavától a Magyar Hírlapig, a Narancstól a Demokratáig. Képben akarok lenni.” Megkérdezem, hogy kiket tart a legjobbnak a mai magyar médiából. „Ha nyomtatott sajtó, akkor a HVG-t és Heti Választ mondanám. A rádiók közül az Infó Rádiót és a Kossuth Rádiót emelném ki, előbbit azért, mert talán a leginkább független, utóbbi pedig kultúrában verhetetlen. A televízióból Kálmán Olga igazi profi, de Veiszer Alinda műsorát is meg szoktam nézni, bár néha túl szakmainak érzem az interjúit.” A valóságshowkat rendkívül károsnak és alacsony színvonalúnak tartja – ezt a véleményt nem nagyon lehet vitatni.

            Felmerül Európa, az európaiság kérdése. Angela Merkel nemrég kiborította a bilit azzal, hogy nyíltan beszélt a multikultúrális modell bukásáról. „Nem gondolom, hogy Merkelnek igaza lenne, bár az iszlám erős jelenléte valóban kérdéseket vet fel. Nagyobb problémának tartom azt, hogy Magyarországon is sokan pofonegyszerű választ akarnak adni egy rendkívül bonyolult kérdésre, nettó romagyűlöletből nem születhet megoldás. Roma értelmiségieknek kellene végre felkarolniuk az integráció ügyét, mert a helyzet kezd nagyon aggasztóvá válni.”

            Bár igyekszik egyenlő távolságot tartani mindkét politikai oldaltól, támadják időnként innen-onnan is. Elmond egy esetet Alföldi Róbert Nyugalom című filmje kapcsán: a rendező Alföldit és a főszereplőt alakító Udvaros Dorottyát az erkölcs élesszemű őrei egy kisfiú megrontásával vádolták meg az egyik jelenet miatt, az ügyészség azonban nem talált okot a vizsgálat megindítására. Röviddel ezután a Kurucinfón megjelent egy cikk, melyben a bátor szerző (névtelenül) ezt a mondatot találta leírni: „Nyilván Borbély Zoltán azért védi őket, mert gyerekkorában ő is az anyja szoknyája alatt turkált.” Hangja szenvtelen, már nem rázza meg az eset, ki tudja zárni a hasonló „véleményeket”.

            Az interjú végén rákérdezek egy falón lógó fekete-fehér arcképre. „Ő Pálinkás Gyuri bácsi, a magyar bírók között ő hozta a legtöbb halálos ítéletet köztörvényes ügyekben.” Elgondolkodik, majd hozzáteszi: „Nagyon kedves ember volt. A második apám.”

Névjegy: Borbély Zoltán jogász, sportriporter. Az atlantai olimpián ő közvetítette Kovács István aranyérmes mérkőzését. Jelenleg ügyészségi szóvivőként dolgozik, szenvedélye a boksz, melyet gyermekkora óta űz.

 A nő, akinek a táskájában szétkenődött a csokis kocka; akinek  sörszagú vagányok olvastak verseket a belvárosi kocsmákban;  aki hirtelen felindulásból dohányzott az udvaron; és aki megnyerte a rágógumiköpő-versenyt is

-         Székelyföldi születésű vagy. Székely is maradtál, vagy már pesti lettél?

-         Persze, hogy székely maradtam! Az ember nem változik meg csak úgy, még akkor sem, ha tizensok éve él egy másik városban. Székely vagyok, és kész. Volt ebből sok hátrányom, de előnyöm is akadt, a lényeg, hogy sosem lovagoltam ezen.  Amit elértem, azt én értem el. Én, Kolozsi Ildi!

-         Mikor Magyarországra jöttél, nem volt sok kapcsolatod, ismeretséged. Miből éltél?

-         Igen, az baromi nehéz volt. Egyedül jöttem, a szüleim alig tudtak pénzt küldeni, pultoztam egy lepukkant kocsmában. Utáltam, mert iszonyú fárasztó volt. Emlékszem, volt egy hét, amikor minden hajnalban bőgve mentem haza, annyira fáradt voltam. Mielőtt beestem az ágyba, percekig törölgettem a könnyes taknyot az arcomról. De voltak jó sztorik is, néhány fickó folyton verseket mondott. Az egyik, akit csak Sztavroginnak hívott mindenki, egyetlen egyet tudott, de azt minden áldott este elmondta: „Unatkozom. Kérem a köpenyem. Mielőtt bármit elkövetnek, gondoljanak a rózsakertre, vagy még inkább egyetlen rózsára, uraim.”. Még mindig tudom fejből, pedig jó régen volt. Szegény Pilinszky.

-         Aztán mégis sikerült az áttörés, felfedeztek.

-         Az egyik ilyen bőgős hajnali hazaérkezéskor csak egyet akartam, enni vagy fél kilót anyám csokis kockájából. Elfelejtettem kivenni a táskámból a dobozt, ki is borult, szétkenődött mindenhol, én meg ültem a földön, és az ujjammal kapargattam a sporttáska belsejéből a menthetőt, és arra gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Aztán a másnapi órámon Bárdos rágógumiköpő-versenyt rendezett, óriási győzelmet arattam. Komolytalan hülyeség volt, de nekem akkor ez sokat jelentett. Elkezdtek rám figyelni. Írtam egy jegyzetet, dühből, indulatból, de a fenébe is, jól megmondtam nekik. Álltam kinn az iskola udvarán, egyik cigit gyújtottam a másik után, ideges voltam. Egyszercsak Kovácsi Laci odajött hozzám, és szó nélkül megölelt. Azt mondta, hogy „enni adtam neki” az írásommal. Akkor kezdtem el igazán hinni abban, hogy lesz ebből még valami.

-         Lett is. Elégedett vagy?

-         Elégedett, én? Na nem, azt már nem. Soha nem leszek az magammal szemben, vagy ha igen, akkor abbahagyom ezt az egészet, mert már nem lesz értelme. Nekem égnem kell ezer fokon, állandóan. Nincs szünet, nem is akarom hogy legyen.

-         Honnan az energia? Nem égeted el saját magadat is?

-         De, néha megégek én is, de ez is kell, tanul belőle az ember. Makacs vagyok, mindig bizonyítani akarok, önmagamnak is, hogy igen, megcsináltam, én, Kolozsi Ildi. A csóró székely.

 Horváth kontra Hajdú

Közvetlen, laza fickónak tűnik elsőre, márkás farmer, divatos szűk bőrkabát, karbatett kéz. Nekidől az ajtófélfának. Bemutatkozunk, letegez, én is őt, egyszerűbb ez így. Egymással szemben ülünk le, ő hátradől, én előre, beszélgetni kezdünk.

Azt mondja, hogy a bulvárt is meg lehet szokni, egy közszereplőnek ezzel együtt kell élnie. Ez tetszik, őszinte válasz, végre valaki, aki nem játssza el, hogy mennyire zavarja az, amiből él. Mint azok a csajok, akik nyolccentis miniszoknyában, lobogó csöcsökkel táncolnak péntek este a parkett közepén, és halálosan megsértődnek, mikor egy betintázott egyetemista ráhúz egyet a seggükre.

Elmeséli, hogy néhány hete egy bevásárlóközpontban valami hosszúhajú, szakadt fazon utánakiabált a mozgólépcsőn: „Hé, basznám a feleségedet!”. Nyugodt az arca, látszik hogy már hozzászokott az ilyesmihez. Én viszont nem, megrándul az arcom a dühtől, a jobb kezemmel a levegőbe kapok, de a felénél lenyelem a mozdulatot. „Elindultam felé, de elfutott.” Fülelek, de nem hallok sajnálkozást a hangjában.

Ahogy hallgatom, és a gesztusait figyelem, rájövök, hogy van valami zseniális a figurában. Ez egy szélhámos, egy szemfényvesztő, a karbatett kezeit figyeljék, hiszen csal! Méghozzá nagyon jól. A trükk egyszerű, mint a pofon: elhiteti magáról, hogy egy ostoba, felszínes barom (korunk szelleme most ezt kívánja meg), így a hétköznapi ember jól jár, hiszen gyűlölheti, és arra mindig van igény. Aztán vasárnap este leül a tévé elé közel kétmillió társával, és megnézik az utált, megvetendő férget, aki még a tolószékes parkolóhelyre is beállt, és megmondja a felségének, hogy milyen frizurát hordjon. Az átlagemberek tömeges, összefüggő lelkiismerete mindig tiszta, erkölcsük feddhetetlen, feleségüket soha nem csalták meg, természetesen beszélgetéseikre a türelem és egymás kölcsönös tisztelete jellemző. Hajdú Péter megszabadítja átlag Kuka Bercit az önismeret és a gondolkodás fárasztó kombinációjától. Nem a legfinomabb munka, de valakinek ezt is csinálnia kell. Jutalma: rengeteg pénz, hírnév, egy modell feleség. Ja, és tegezi a miniszterelnököt. Mindez így együtt tagadhatatlanul szimpatikussá teszi.

„Nincs az a pénz, amiért most átmennék az RTL-hez”, mondja, élő szerződése van, no meg a lojalitás (szigorúan pátoszmentesen), tudja, hogy ezzel elásná magát a pályán. A távolabbi jövővel kapcsolatban viszont nem zár ki semmit. Szuverén ember.

Hajdúban talán a legérdekesebb az arca, lehetetlen róla olvasni, de nem kifejezéstelen arc. Tekintete átható, de nem szúrós, csontig hatoló. A jobb szeme alatt van egy apró heg, a végén rákérdezek. Cinikus mosoly, mutatóujját végighúzza a vágáson: „Ez itt? Itt jön ki a rosszaság.”

„Lerántják, nem lehet lerántani, ott a csel, HO-HÓÓÓ, HO-HÓÓÓ, HO-HÓÓÓ, Vincze Ottó! Hát kérem szépen, három a magyar igazság, és ez a fiú ma este egy nagy játékos lett!”. Knézy Jenő felejthetetlen szavai ezek, minden romantika nélkül mondom, hogy talán halálomig emlékezni fogok rájuk. Kilenc éves voltam, sokat még nem értettem az egészből, de a fél család részegen üvöltött a tévé előtt, engem meg a nagybátyám a levegőbe dobált, tudtam, hogy valami felejthetetlennek a részese vagyok.

Aztán néhány évvel később a Zete-Manchester, óriási Vincze-bomba a második félidő közepén, Carrol alig piszkálta ki a felsőből. A hetvenedik perc környékén a Neville-hinta: Ottó állt vele szemben, enyhe terpesz, csak felsőtestből hajolgatott jobbra-balra, a lába nem mozdult, szegény Gary Neville meg dülöngélt, mint a félrészeg kamaszfiúk a nyolcadikos osztálybuliban. Ami az utolsó percben történt, az már történelem, hangok, fények, ordítás, órákig tartó öntudatlanság. A meccs után Ferguson azt nyilatkozta, hogy a vereség igaztalan volt, a magyaroknak alig volt helyzete: „A 77-esnek volt egy gyönyörű lövése, technikás játékos, hogy is hívják?”

Most végig nyugodtan ül a széken, kedves, nyitott figura, a végére sem fárad el, pedig a firkászok nyúzzák vagy másfél órát. Érdekes, az arca végig nyugodt, de a szemében sokszor tükröződik csalódottság, néha megtörtség. Igaza volt Knézynek, nagy játékos volt. De lehetett volna nagyobb is, és ezt ő is tudja.

 1888 tavaszán egy francia lapban gyászjelentés jelent meg. A cikkben Alfred Nobelt búcsúztatta a szerző, írásának első sora pedig így szólt: „Tegnap elhunyt dr. Alfred Nobel, aki hatalmas vagyonát abból szerezte, hogy  feltalálta a leghatásosabb módszert minél több ember minél gyorsabb megölésére”. Bár nem Alfred, hanem testvére, Ludvig Nobel volt az elhunyt, de a cikket olvasó Alfredban eltört valami. Összesen 355 találmány szabadalma fűzödött nevéhez, mégis mindenki a dinamit feltalálójaként tartotta számon. Az élete végéig agglegény maradó, gyermektelen Nobel magába roskadt, rettegett attól, hogy a világ egy közönséges gyilkosként fog rá halála után emlékezni. 1895-ben Párizsban írta alá átfogalmazott végrendeletét, s alapította meg évente kiosztásra kerülő díját, mely rövidesen a tudomány területén megszerezhető legrangosabb kitüntetéssé vált.

1901-ben osztották ki az első díjakat a kémia, az orvostudomány, a fizika és az irodalom területén nagyot alkotóknak, valamint azoknak, akik a legtöbbet tesznek a békéért, a háborúk megszűnéséért. A díjazottak személye sokszor megosztó,  gyakran születnek vitatott döntések: az idő néha felülbírálja a Nobel-bizottság döntését. Az első díjátadón nagy meglepetésre Sully Prudhomme kapta az Alfred Nobel arcképével díszített 23 karátos aranymedált az irodalmi kategóriában. Kedves olvasó, ne érezze magát műveletlennek, hogy sosem hallott a nevezett francia úrról. 42 svéd értelmiségi nyílt levélben tiltakozott a döntés ellen, a legfinomabb jelző, melyet a viktoriánus stílben lírizáló Prudhomme munkássága kapott, az a „középszerű”. A levél írói szerint a díjra volt sokkal érdemesebb jelölt is, például egy bizonyos Lev Nyikolajevics Tolsztoj. Ugye, ő már ismerős?

Még megosztóbb eset történt 1949-ben, mikor a portugál Antonio Egas Moniz az általa kifejlesztett lobotómiás módszerért kapott orvosi Nobel-díjat: az eljárás során a pszichés zavarokkal küzködő páciens koponyájába lyukat fúrnak a homlokán keresztül, és azon át juttatják be a beteg szervezetébe a különböző nyugtatókat. Az eljárás már akkor óriási etikai vihart kavart, ma már a világ legtöbb országában nem is engedélyezik embertelensége miatt.

Corder Hull amerikai politikus 1945-ös Nobel-békedíjának jogosságát is kérdéseket vet fel. Történt ugyanis, hogy 1939-ben Hamburgból 950 zsidó indult útnak hajóval Amerikába, látván az akkor már elkerülhetetlennek látszó katasztrófát. A szabadság hazájának kormánya végül úgy döntött, hogy a menekültek veszélyesek lehetnek az amerikai polgárokra, ezért néhány hét után hazatoloncolták a hajó összes utasát. A hazatérők több mint egynegyede lelte halálát különböző náci koncentrációs táborokban; Hull tagja volt a kiutasító döntést meghozó bizottságnak.

Ezek az esetek azonban nem tudták megtépázni a díj nimbuszát és elismertségét ( a cikk célja sem ez volt, félreértés ne essék), de legyünk kritikusak a díjazottakkal, és tegyük fel a kérdést: vajon  kiállták-kiállnák-e az idő próbáját?

 „Fekete ég és fekete tenger,

fekete fák és fekete ház,

fekete állat, fekete ember,

fekete öröm, fekete gyász,

fekete érc és fekete kő és

fekete föld és fekete fák,

fekete férfi és fekete nő és

fekete, fekete, fekete világ.”

                                    Babits Mihály: Fekete ország

Tizenkét pokoli történet, Újabb pokoli történetek, Utolsó pokoli történetek, Pokoli történetek-Különkiadás, Pokoli történetek…és ami azóta történt, Pokoljárás, Menekülés a pokolból. Akárcsak Babits, Vujity Tvrtko is szeret mantrázni, ahogy azt néhány megjelent könyvének címéből is látjuk. Pokol, pokol, pokol – a Tvrtko-brand. Remekül csinálta, hiszen ma már a pokol szó hallatán nem kigyúrt, vasvillával hadonászó, vöröstestű patásokra gondolunk, hanem rá, a vitaminhiányos, bézbólsapkás újságíróra, akinek a keresztnevében öt mássalhangzó van egymás mellett.

Kényelmesen elfolyik a széken, lábait keresztbe veti, szája sarkában enyhén gúnyos mosoly ül. Stílusa kioktató, melyhez remekül passzol mély orrhangja. Nazális Vujity megingathatatlanul magabiztos, meggyőző nyugalommal mond ellent saját magának is néhány percen belül. Nevét a rendszerváltáskor változtatta horvátra, bár magát magyarnak tartja. Kérdésemre, hogy horvát nemzetiségű-e, azt feleli, hogy neki semmi köze Horvátországhoz, ő nem horvát, hanem magyar. Finoman utalok rá, hogy egy országban különböző nemzetiségű emberek is élhetnek, attól még ugynahhoz a nemzethez tartoznak. Nem érti meg a rendkívül bonyolult gondolatot, sértődötten pislog a sapka alól. Pár perc múlva elmondja, hogy anyanyelve a horvát, és horvát nemzetiségű. Ráhagyom a dolgot.

Tvrtko figurája kicsit olyan, mint az okos fiú az osztályban, akit rendszeresen szekálnak a többiek. A srác érzékeny lesz, egyetlen fegyvere az esze, így az okossághoz hozzácsapódik a tudálékosság is. Az iskola véget ér, a gyerekekből felnőttek lesznek, de az okos fiú mindig bizonyítani akar környezetének.

Szenzáció, izgalom, némi erőszak, egy kis háború, dráma, szóval csupa élénk, harsány dolog, amire azonnal harapnak a „zemberek”. Tvrtko ezt nyújtja, méghozzá bebújva a díszletek közé, a néző-olvasó pedig folyamatosan egy pörgő valóság-showban érzi magát. Történetei kétségtelenül érdekesek, zsenialitásuk pedig abban rejlik, hogy az értelmet pihenni hagyják (nem kell azt bolygatni a napi nyolc óra gályázás után), viszont az érzelmeket állandó feszültségben, izgalmi állapotban tartják. Hibátlan kombináció, tökéletes recept.

Tvrtko remekül kitalálta önmagát, azonnal felismerhető karakter. Ja, és a sapka. Tudják milyen színű? Fekete, fekete, fekete.

 A verandán ülök, hátamat a falnak vetem, és a fákat nézem. Korán sötétedik, még csak hat óra van, de az ég már szürke, fénytelen. Sörözök, az építkezésről hazafelé vettem vagy tíz dobozzal. Négy már el is fogyott.

Nyílik az ajtó, jön az öreg, leül mellém. Üzletelni akar, egy sörért két szál cigit ajánl, nevetséges, válaszolom foghegyről, azért maximum almalét adok, dühös lesz („kurvaistenittekölyökszájonváglak”), aztán elröhögi magát, legyen négy. Ebben maradunk.

Figyelem az öreget. Ül, dohányzik, végigsimítja a homlokát. Fészkelődni kezdek, idegesít a csend.

-Öreg, mesélj már valamit. Bármit. Hol nőttél te fel? Pesten?

-Csepeli gyerek vagyok bazmeg, a kurva életbe, ott laktam mindig, csak az asszony miatt mentünk vidékre. Meg is bántam már, az istenit.

          -Csepel, az kemény hely. Szeretted? Ott vannak húzós arcok, úgy hallottam.

         -Az bazmeg, na azok vannak. De én nem féltem soha, tudod jártam bokszolni, gyors voltam meg ügyes, csak egyszer basztunk rá nagyon, mentünk a Borároson az aluljáróban, tizenhét voltam,  én meg a haverom, ott mentünk. Érted? Figyelj ide bazmeg! Ott mentünk, érted, két csajjal volt randevúnk, szóval megyünk, és körbeálltak minket akkor a jampecek. Tudod kik azok bazmeg?

-Tudom, Öreg. Húzós arcok. Huligánok. És mi volt? Lenyomtátok őket?

-         Várjál bazmeg, ott kötekedtek, mondtuk hogy csajokhoz megyünk, húzzatok a francba, értitek, nem akarunk odaállni összevert pofával. De az egyik barom megütötte a haveromat, az meg bepörgött, érted bazmeg, bokszoló volt ő is, ment egy balhorog, a jampec kifeküdt a francba. De várjál, ne röhögjél, tiszta vér volt a feje. Volt ilyen járda, azt nekiesett a szélének. Ott halt meg bazmeg, ott a szemünk előtt. Elvérzett.

-Úristen…És mit csináltatok? Megúszta a haverod?

-Dehogy úszta meg, ezt mondom bazmeg, tíz évet kapott, jártam hozzá beszélőre meg minden. Szegény gyerek. Zolinak hívták, mint engem. A kurva életbe.

 Sokszor halljuk, hogy nehéz dolga van az egyszeri tévénézőnek, amikor valami igényeset és szórakoztatót próbál magának találni. A tévéből ránkömlesztett igénytelen szemetet (tisztelet a kivételnek) csak a sport tudja ellensúlyozni, a kilenc (!) hazánkban fogható sportcsatornának köszönhetően fel se kell állni a fotelből, házhoz jön a Real, a Juve vagy a Bayern, kinek-kinek ízlésétől függően.

Debrecen-Fradi meccs a Sport2-n, a stúdióban Ágai-Kis András és Nyilasi Tibor, mint állandó szakértő. Nyíl abszolút vállalható, kulturált ember, ráadásul játékosmúltja hitelessé is teszi. Viszont csakúgy, mint a műsorvezető, Nyilasi is össze-vissza  néz; hol az asztal lapját fixírozza, hol Ágai-Kisre néz, hol a kamerába nézve válaszol a feltett kérdésre. De legalább nem mondanak hülyeségeket. Az esti Internazionale-Sampdoria felvezető beszélgetése során Melczer kolléga kétszer is említést tesz egy Pazzi (értsd Pazzini) nevű játékosról, aki nagyon fog hiányozni a Sampból. Ha Nyilasi Tibornál kiemeltük a játékosmúltat, a Digi szakértőjénél, Juhár Tamásnál ezt nem tesszük meg, viszont ő is képernyőképes, leszámítva a „hát” szó sűrű használatát, valamint egy „hát elég necces a történet” félmondatot, de erre még mondhatjuk, hogy legalább élet-szaga volt.

A meccseket felvezető videó-összeállítások is jók, de a Sport Tv-ben valaki nagyon vonzódhat a nyolcvanas évek zsé-kategóriás zenéihez: a Fradi idei góljai alatt a tüzes bukaresti nyáréjszakákat idéző vérciki technó megy, bár talán ez még mindig jobb, mint a félidő végén leadott, egyébként a meccs hangulatát képileg jól megragadó összeállítás alatt hallható borzalmas gitárszóló. Ha becsukom a szemem, és csak a zenét hallgatom, Puhl Sándort látom magam előtt egy kinyúlt, pirosból rózsaszínné fakult Adidas pulóverben, a szobájában poharazgatva a 94-es vébédöntő után.

A Fradi-meccs kommentátora, Fülöp Ferenc tisztességgel hozza kötelezőt, bár a Loki-védő Simac nevét többször „Simák”-nak ejti a helyes „Simác” helyett. Az Inter- meccsen viszont Egri Viktor rendszeresen „genoai” csapatról beszél, amely a meccs után majd hazatér „Genoába”. Ilyen olasz város nem létezik, csak olyan, hogy Genova. Ez még nem nagy baj, az viszont igen, hogy a közönséget és a meccs hangjait alig lehet hallani, és ez elvesz az élvezeti értékből.

Dühöngök, mert kikapott a Fradi, de legalább Koman végig játszott, hát még ha azt a végén belövi a pipába…De legalább láttam, és a fotelból sem kellett felállnom.

 A tavaly januári beiktatási ceremónián Barack Obama többször is belebakizott az eskü szövegébe. Pedig olyan idilli kép volt: a szabadság hazájában a fess fekete elnök átveszi a hatalmat a bukott elődtől, Amerika végre messzire hajíthatja a korlátoltságot, a rasszizmust, a háborút. Az amerikai álom beteljesülni látszott.

1955-ben egy Rosa Parks nevű fekete nőt letartóztattak, mert nem adta át a helyét a buszon egy fehérnek. Tíz évvel vagyunk a nácizmus európai bukása után. 2008-ban, a javában dúló elnökválasztási kampány idején az USA-ban dolgoztam, New Hampshire-ben, ahol az életszínvonal a legmagasabbak közé tartozik, az ingatlanárak megfizethetetlenek, a lakosság 98 százaléka fehér. Mégis, a fekete Obama itt aratta egyik legnagyobb arányú győzelmét. Természetesen kollégáim is nagy rajongói voltak az egyébként valóban szimpatikus politikusnak: az autókon „Yes, we can!” matricák, csillogó tekintetek mindenhol, lázas beszédek az egyenlőségről. Igaz ugyan, hogy tolerancia-bajnok munkatársaim hangosan utánozták magyar akcentusomat, és azon nevetgéltek, hogy nálunk bizonyára agyonlövik a homoszexuálisokat; de hát tudjuk, ha valaki félórát szónokol a toleranciáról, még elképzelhető, hogy a másik tiszteletének írmagja is hiányzik belőle. Mikor arról kérdeztem őket óvatosan, hogy ugyan már, hány fekete barátjuk van, mosolyogtak egyet, és barátságosan megveregették a vállamat. Én, a szegény hülye kelet-európai meg álltam ott egyedül, és nem értettem semmit.

Barack Obama volt az ideális jelölt, akit ezek a képmutató emberek a vállukon hordozhattak. Obama ugyanis nem fekete a szó szociális értelmében: édesanyja egy gazdag ír-skót eredetű politikuscsalád sarja (így több korábbi amerikai elnök, köztük  a két Bush távoli rokona is), apja kenyai cserediák, aki röviddel Barack születése után hazament Kenyába, fia egyszer látogatta meg halála előtt. Obama Hawaii-n nőtt fel, a legjobb egyetemekre járt, kiejtése nyomokban sem emlékeztet az afro-amerikai dialektusra. Nincs rajta mit elfogadni: egy liberális politikus, kávébarna bőrrel. Amerika tehát megnyugtatta lelkiismeretét, a szépen csillogó látszat-máz mögött pedig tovább élhette jól megszokott álszent, finom szalonrasszizmussal átszőtt életét. Olyan szép ez az amerikai álom, csak az a néhány baki ne lenne.

 Kedves hallgatók!

Amikor két hete felhívott Horváth Robi barátom, és megkérdezte, hogy lennék-e a Radiocafé zenei és kulturális főszerkesztője, nem sokat gondolkoztam a válaszon. Egyből nemet mondtam. Aztán, egy hét tépelődés után én hívtam vissza Robit, hogy akarom az állást. Miért mondtam elsőre nemet? Mert a szerkesztés igen komoly figyelmet és pontosságot igényel, és a felelősség sem kicsi: a műsorok arculatát a szerkesztőnek kell megterveznie és összeraknia. Ugyanakkor ez benne a vonzó lehetőség is: elképzeléseit meg tudja valósítani, hiszen ő a főnök. És ki ne akarna főnök lenni?

Olyan műsorokat akarunk csinálni, amelyek lazák és kötetlenek, ugyanakkor tartalmasak és izgalmasak. Nyitott vagyok minden ötletre, egy kritérium van, amiből nem engedek, és rádiónk védjegyévé kívánom tenni: az igényesség.

Pályám kezdete óta foglalkozom az irodalommal, melyet szenvedélyesen szeretek. Heti három alkalommal jelentkező irodalmi műsorainkban a klasszikusoktól a kortársakig mindenkiről hallhattok majd. Kivétel az áporodott szoba-irodalom: szürke zakós, ökölbe szorult fejjel magyarázó, korlátolt irodalmárokra ne számítsatok, őket nem hívjuk meg. Akiket viszont igen ( tehetséges, ismeretlen fiatalokat, az utca költőit), azokkal egy élénk irodalmi kávéházat fogunk kialakítani: ebben nektek, hallgatóknak is tevékeny szerepet kell vállalnotok,  kíváncsiak vagyunk a véleményetekre.

A rádió zenei arculata is hasonló: olyan zenéket és zenészeket fogunk bemutatni nektek, melyeket nem hallhattok minden nap, akiket talán nem is ismertetek. Kedd és csütörtök esti, nyolctól éjfélig tartó zenei kalandozásaink vendégeinkkel ezt a célt szolgálják. A szombati zenés kávéházat ti állíthatjátok majd össze: a hét elején feldobunk öt zenei stílust, amelyek közül ti választhatjátok ki a számotokra legérdekesebbet, és küldhetitek be zenéiteket, mondhatjátok el véleményeteket élő egyenes adásban.

Nos, ha van kedvetek, megcsináljuk az ország legizgalmasabb rádióját. Velem tartotok?

Horváth András Dezső

Kovácsi László fogalom a magyar média történetében. Egy nagyon kegyetlen és kíméletlen pályán mindvégig ember tudott maradni, ami igen nagy ritkaság. Volt kollégái és tanítványai a mai napig tisztelettel és megbecsüléssel beszélnek róla. Szakmai tudásáról pedig mindent elmond a Magyar Televízióban eltöltött közel harminc éve, mialatt szerkesztőként és gyártásvezetőként dolgozott.

Alapító tagja volt 1990-ben a Komlósi Oktatási Stúdiónak, tanítványai között tudhatta Borbély Zoltánt, Faragó Richárdot, Hajdú B. Istvánt, Szujó Zoltánt, a névsort még sokakkal folytathatnánk. 2000-ben bekövetkezett halála után alapította meg Komlósi Gábor a Kovácsi-díjat, melyet ebben az évben Suba Kata nyert el.

Éppen időben érkeztem az idei díjátadóra, mely egy Kovácsiról szóló rövid összeállítással kezdődik, majd korábbi tanítványai méltatják munkásságát néhány szóban. A hangulat laza és oldott, köszönhetően többek között Hajdú B. István és Faragó Richárd kölcsönös zrikálódásának. Az idei díjazott Suba Kata szintén korábbi Kovácsi-növendék, jelenleg a TeleSport főszerkesztője, KOS-tanár. Mielőtt a díjat átvenné, egy bejátszást látunk, melyben korábbi tanítványok, például Léderer Ákos ecsetelik, hogy Suba kímeletlenül őszinte, stílusa nyers, azonban rengeteget lehet tőle tanulni a szerkesztői munkáról, hiszen igazi profi.

A díjátadó után a korábbi díjazottakkal beszélgetünk és faggatjuk őket egy kicsit az életükről, munkájukról. Itt egy rövid kitérőt kell tennem: sokszor belefutunk titkárnőkbe, BKV-ellenőrőkbe, házmesterekbe és hasonlókba, akik, már elnézést a kifejezésért, de egy darab szarként kezelik az embert. Milyen érdekes, hogy aki már valamit elért az életben, az normálisan, sőt, megkockáztatom, barátságosan válaszol a neki feltett kérdésekre.

Közvetlen, laza beszélgetések, sztorizások kezdődnek. Hajdú B. például elmeséli, hogy egy szeles őszi napon még maga Torgyán József is beperelete egy pimasz észrevétel után (ugye még emlékeznek, hogy Torgyán a Fradi elnöke is volt egykoron?). Méhes Gábor finoman pedzegeti, hogy a hamarosan kezdődő Hearts-Rangers skót bajnoki miatt, melyet ő közvetít, nem forgolódott napokig álmatlanul az ágyában az izgalomtól. Faragó az NFL élményeit meséli, és közben próbálja kivédeni a a Hajdú B.-től folyamatosan érkező csipkelődéseket.

A díjátadó lassan véget ér, nekünk óránk lesz, a díjazottak pedig dolgukra indulnak. Kovácsi Lászlóról azt mondják, nyitott és segítőkész ember volt: a díjátadó után úgy gondolom, talán még akad egy-két hozzá hasonló a pályán ma is.

 Szemerkél az eső, mégis bicilivel vágok neki az útnak hétfő este hét körül, hogy még elcsípjem az újonnan nyíló kiállítás megnyitóját. A Gödör előtti réten egy méretes, fadeszkákból készített brontosaurus figyeli barátságosan, ahogy lerakom a bringámat, irány a lépcsőn lefelé, szerencsére nincs beugró.

A kiállítás lényegében egy ötlettár, ahol építészektől kezdve grafikusokon át a repülőmérnökökig mindenki szabad kezet kapott, egyedüli megkötés a végtermék volt: egy új, stílusos városi bicikli. Van itt minden, ami egy negyedéves építész-hallgató agyában két gramm gomba után felbukkanhat: például a kecske-bike, aminek szarvai vannak kormány helyett. A grafikusok is kitettek magukért, az egyik nagyobb rajzon egy Predator-szerű lány mászik fel egy óriási bicklire, miközben lángol a bokája. A megnyitó sztárja azonban egy olyan bicikli, ami körülbelül tizenöt rúd Gyulai-kolbászból készült.   

A képek közt meglátom Zolit, régi ismerős, több éve futárkodik már. Az egyik tervrajz előtt állunk, Zoli magyarázza, hogy a városi bringáknak fontos tulajdonsága a merevség, ez adja a gyorsaságot, amire szükség van az autók közötti haladáskor.  Az egyik tervező meg is csinálta a kifejezetten futárok számára tervezett bicikli karbonszálas vázát, ezt nézegetjük, egy ilyen bicikli ára olyan 6-700 ezer forint körül lehet. A kiállítás egyik mottója egyébként a művészet fogyaszthatóvá tétele, ezt szolgálja a kolbász-bicikli is. Megkérdezem Zolit, hogy mit szól hozzá mint gyakorló futár, elgondolkodik, és ennyit mond: „Éhes vagyok, megenném!” ( Ha már művészet: ez a videó egyszerűen tökéletes, hibátlan munka: http://www.vimeo.com/14474387)

A megnyitó egyik eredeti ötlete egy alakalmi zenekar, akik különböző bicikli-alkatrészeken zenélnek. Egy srác villáskulcsokon xilofonozik, egy másik abroncsokból szerkesztett magának egy fúvós hangszert, egész jól szól. A mellettem álló külföldi diákok persze le vannak nyűgözve ettől a kis kelet-európai leleményfoszlánytól, de én már edzett vagyok ilyen téren. Az estet Nyeső Mari koncertje zárja, most nagyon megy ez a stílus, nagyszájú csaj egyszál gitárral, aki arról énekel, hogy őneki nem kell pasi, aztán meg de. A koncerten megjelennek a csillogó szemüvegű bölcsészlányok, berúgnak két sörtől és a fülembe ordítják hogy  „Legyél Királyfi! Legyél Királyfi!

Engem kéne imádni.

Legyél Királyfi! Legyél Királyfi!

Nem bírom már kivárni.”

Ha van időtök, nézzetek le a Gödörbe, vegyetek egy sört és nézzétek meg a kiállítást. A kolbász-biciklit sajnos már megettük, nektek csak a rajzok maradtak. 

Megmondom, hogy elindul a blog, de most sietek, hallgassátok reggelihez, ebédhez, vacsorához ezt: https://www.youtube.com/watch?v=nS2ylPAUxzA Még jövök majd, remélhetőleg.