„Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi és fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.”
Babits Mihály: Fekete ország
Tizenkét pokoli történet, Újabb pokoli történetek, Utolsó pokoli történetek, Pokoli történetek-Különkiadás, Pokoli történetek…és ami azóta történt, Pokoljárás, Menekülés a pokolból. Akárcsak Babits, Vujity Tvrtko is szeret mantrázni, ahogy azt néhány megjelent könyvének címéből is látjuk. Pokol, pokol, pokol – a Tvrtko-brand. Remekül csinálta, hiszen ma már a pokol szó hallatán nem kigyúrt, vasvillával hadonászó, vöröstestű patásokra gondolunk, hanem rá, a vitaminhiányos, bézbólsapkás újságíróra, akinek a keresztnevében öt mássalhangzó van egymás mellett.
Kényelmesen elfolyik a széken, lábait keresztbe veti, szája sarkában enyhén gúnyos mosoly ül. Stílusa kioktató, melyhez remekül passzol mély orrhangja. Nazális Vujity megingathatatlanul magabiztos, meggyőző nyugalommal mond ellent saját magának is néhány percen belül. Nevét a rendszerváltáskor változtatta horvátra, bár magát magyarnak tartja. Kérdésemre, hogy horvát nemzetiségű-e, azt feleli, hogy neki semmi köze Horvátországhoz, ő nem horvát, hanem magyar. Finoman utalok rá, hogy egy országban különböző nemzetiségű emberek is élhetnek, attól még ugynahhoz a nemzethez tartoznak. Nem érti meg a rendkívül bonyolult gondolatot, sértődötten pislog a sapka alól. Pár perc múlva elmondja, hogy anyanyelve a horvát, és horvát nemzetiségű. Ráhagyom a dolgot.
Tvrtko figurája kicsit olyan, mint az okos fiú az osztályban, akit rendszeresen szekálnak a többiek. A srác érzékeny lesz, egyetlen fegyvere az esze, így az okossághoz hozzácsapódik a tudálékosság is. Az iskola véget ér, a gyerekekből felnőttek lesznek, de az okos fiú mindig bizonyítani akar környezetének.
Szenzáció, izgalom, némi erőszak, egy kis háború, dráma, szóval csupa élénk, harsány dolog, amire azonnal harapnak a „zemberek”. Tvrtko ezt nyújtja, méghozzá bebújva a díszletek közé, a néző-olvasó pedig folyamatosan egy pörgő valóság-showban érzi magát. Történetei kétségtelenül érdekesek, zsenialitásuk pedig abban rejlik, hogy az értelmet pihenni hagyják (nem kell azt bolygatni a napi nyolc óra gályázás után), viszont az érzelmeket állandó feszültségben, izgalmi állapotban tartják. Hibátlan kombináció, tökéletes recept.
Tvrtko remekül kitalálta önmagát, azonnal felismerhető karakter. Ja, és a sapka. Tudják milyen színű? Fekete, fekete, fekete.
