„Lerántják, nem lehet lerántani, ott a csel, HO-HÓÓÓ, HO-HÓÓÓ, HO-HÓÓÓ, Vincze Ottó! Hát kérem szépen, három a magyar igazság, és ez a fiú ma este egy nagy játékos lett!”. Knézy Jenő felejthetetlen szavai ezek, minden romantika nélkül mondom, hogy talán halálomig emlékezni fogok rájuk. Kilenc éves voltam, sokat még nem értettem az egészből, de a fél család részegen üvöltött a tévé előtt, engem meg a nagybátyám a levegőbe dobált, tudtam, hogy valami felejthetetlennek a részese vagyok.
Aztán néhány évvel később a Zete-Manchester, óriási Vincze-bomba a második félidő közepén, Carrol alig piszkálta ki a felsőből. A hetvenedik perc környékén a Neville-hinta: Ottó állt vele szemben, enyhe terpesz, csak felsőtestből hajolgatott jobbra-balra, a lába nem mozdult, szegény Gary Neville meg dülöngélt, mint a félrészeg kamaszfiúk a nyolcadikos osztálybuliban. Ami az utolsó percben történt, az már történelem, hangok, fények, ordítás, órákig tartó öntudatlanság. A meccs után Ferguson azt nyilatkozta, hogy a vereség igaztalan volt, a magyaroknak alig volt helyzete: „A 77-esnek volt egy gyönyörű lövése, technikás játékos, hogy is hívják?”
Most végig nyugodtan ül a széken, kedves, nyitott figura, a végére sem fárad el, pedig a firkászok nyúzzák vagy másfél órát. Érdekes, az arca végig nyugodt, de a szemében sokszor tükröződik csalódottság, néha megtörtség. Igaza volt Knézynek, nagy játékos volt. De lehetett volna nagyobb is, és ezt ő is tudja.
