Lovasi András az őszinteségről, az agyonnyomorító társadalomról, az állami csöcsről, és a Kisrókáról
A Budai Fonó épülete, az asztalokon pogácsa és szénsavmentes ásványvíz, a sajtótájékoztató lassan véget ér. Zoli, a Nemadomfel! együttes énekese megragadja a mikrofont, és ország-világ előtt megdicséri Lovasit, hogy bár a próbán igen gyengén teljesített, a koncertre már összeszedte magát. Lovasi nem jön zavarba, és az ország legjobb frontemberének nevezi Zolit (van benne valami).
Bemutatkozunk, barátságosan hátbavereget, szerzünk két ásványvizet, és leülünk a koncertteremben. Lábait keresztbeveti, a kupakot csavargatja, közben beszélgetni kezdünk.
- Tényleg bénáztál a próbán?
- Persze. Nem szóltunk valami jól, Zolinak ez pedig nem tetszett, ezt meg is mondta, igaza volt. Ezzel nekem nincs problémám, sőt, nagyon bírom az őszinteségüket. Ezt meg kellene tanulnunk tőlük, nem kerülgetik az igazságot, hanem kimondják, amit gondolnak, nincs felesleges udvariaskodás. Ez egy olyan dolog, ami egyáltalán nem jellemző a többségi társadalom agyonszocializált tagjaira, a főnökök nem merik kirúgni az alkalmazottakat, hanem megkérnek rá valakit. Sms-ben szakítunk a csajunkkal, mert nem merünk a szemébe nézni. Ez nincs jól így, túl sok az elfojtás.
- Hiába őszinték ezek az emberek, nagyon a társadalom peremére vannak szorítva, a legtöbb ember nem nagyon tud mit kezdeni velük.
- Így van, és ez nagy baj. Ebben az agyonnyomorító, telejesítményközpontú világban állandóan meg kell felelni, a rendőrségnek, az adóhivatalnak, a jogrendszernek. Aki kicsit kilóg a sorból, azzal meg nem tudunk mit kezdeni, legyenek azok a fogyatékosok, a romák, vagy akár a művészek is. Egyébként igaza volt Varga Líviusznak, amikor azt mondta, hogy sokat tanultak a fogyatékkal élőktől a próbák alatt. Meg kell találni a helyüket, nem valamiféle fura lényekként, csodabogarakként kezelni őket, mert el lehet tőlük lesni hasznos dolgokat, tudnánk egymást tanítani.
- A modern társadalmak egyik alapproblémája az elidegenedés, te hogy látod, van esély a javulásra?
- Nézd, ez az egész társadalomra, az egészségesekre is érvényes, különösen Magyarországon. Itt mindenki az állami csöcsön akar lógni, nincsenek elég erős civil mozgalmak, mert az emberek leszarják egymást, és nagy a széthúzás. Mondok egy példát: Kiss Tibi mesélte, hogy amikor kiment New Yorkba szerencsét próbálni, nem volt egy büdös vasa sem, a festményeivel házalt. Egyetlen egy helyről dobták ki szó szerint, ahol a galéria tulajdonosa magyar volt. Ezzel a hozzáállással nem megyünk sokra.
- Zenészek között is hasonló a helyzet, vagy ott azért nagyobb a bajtársiasság?
- Az egy más világ, ott azért jobban figyelünk egymásra, de ez sem volt mindig így, a mi késői harmincas-korai negyvenes generációnk sok változást hozott. Voltak ennek a szakmának íratlan szabályai, például az előzenekarnak mindig szarabbul kellett szólnia, mint a főzenekarnak. Olyan volt ez kicsit, mint a seregben, az öreg katonának mindent szabad, a kopasz meg csak fogja be a száját. Mi azért segítjük egymást, bár nem könnyű a szervezés, mert sok az erős egyéniség, de van zenészszolidaritás.
- Min dolgozol most? Hogy áll a Kiscsillag lemez?
- Főleg a Kiscsillag tölti ki az időmet, ki kell rángatni a zenekart a Kispál árnyékából. Már a számok fele megvan, fel is vettük őket, ha minden jól megy, jövő ősszel megjelenik az új album. Csinálok most egy szólóprojektet is, ott régi Kispál dalokat is fogunk játszani, akusztikusra átszerelve a számokat.
- Tolsztojról azt írják, hogy nagyon érzékeny volt a zenére. Ha valaki Chopint kezdett játszani, kiment a szobából, nem akarta, hogy sírni lássák. Tényleg ekkora hatalom a zene?
- Igen, mert az emberek nagyon érzékenyek, és szükségük van az érzelmekre, amit a zene képes adni. Mint a Kisróka, aki azt mondja, hogyha megígéred, hogy jössz, én már akkor elkezdelek várni. Sok ember élete ezzel a várakozással telik el, vár örökké valakit, akit lehet szeretni. Talán a zene az, ami a legjobban tudja enyhíteni ezt a sivárságot.
