A tavaly januári beiktatási ceremónián Barack Obama többször is belebakizott az eskü szövegébe. Pedig olyan idilli kép volt: a szabadság hazájában a fess fekete elnök átveszi a hatalmat a bukott elődtől, Amerika végre messzire hajíthatja a korlátoltságot, a rasszizmust, a háborút. Az amerikai álom beteljesülni látszott.
1955-ben egy Rosa Parks nevű fekete nőt letartóztattak, mert nem adta át a helyét a buszon egy fehérnek. Tíz évvel vagyunk a nácizmus európai bukása után. 2008-ban, a javában dúló elnökválasztási kampány idején az USA-ban dolgoztam, New Hampshire-ben, ahol az életszínvonal a legmagasabbak közé tartozik, az ingatlanárak megfizethetetlenek, a lakosság 98 százaléka fehér. Mégis, a fekete Obama itt aratta egyik legnagyobb arányú győzelmét. Természetesen kollégáim is nagy rajongói voltak az egyébként valóban szimpatikus politikusnak: az autókon „Yes, we can!” matricák, csillogó tekintetek mindenhol, lázas beszédek az egyenlőségről. Igaz ugyan, hogy tolerancia-bajnok munkatársaim hangosan utánozták magyar akcentusomat, és azon nevetgéltek, hogy nálunk bizonyára agyonlövik a homoszexuálisokat; de hát tudjuk, ha valaki félórát szónokol a toleranciáról, még elképzelhető, hogy a másik tiszteletének írmagja is hiányzik belőle. Mikor arról kérdeztem őket óvatosan, hogy ugyan már, hány fekete barátjuk van, mosolyogtak egyet, és barátságosan megveregették a vállamat. Én, a szegény hülye kelet-európai meg álltam ott egyedül, és nem értettem semmit.
Barack Obama volt az ideális jelölt, akit ezek a képmutató emberek a vállukon hordozhattak. Obama ugyanis nem fekete a szó szociális értelmében: édesanyja egy gazdag ír-skót eredetű politikuscsalád sarja (így több korábbi amerikai elnök, köztük a két Bush távoli rokona is), apja kenyai cserediák, aki röviddel Barack születése után hazament Kenyába, fia egyszer látogatta meg halála előtt. Obama Hawaii-n nőtt fel, a legjobb egyetemekre járt, kiejtése nyomokban sem emlékeztet az afro-amerikai dialektusra. Nincs rajta mit elfogadni: egy liberális politikus, kávébarna bőrrel. Amerika tehát megnyugtatta lelkiismeretét, a szépen csillogó látszat-máz mögött pedig tovább élhette jól megszokott álszent, finom szalonrasszizmussal átszőtt életét. Olyan szép ez az amerikai álom, csak az a néhány baki ne lenne.
