A nő, akinek a táskájában szétkenődött a csokis kocka; akinek sörszagú vagányok olvastak verseket a belvárosi kocsmákban; aki hirtelen felindulásból dohányzott az udvaron; és aki megnyerte a rágógumiköpő-versenyt is
- Székelyföldi születésű vagy. Székely is maradtál, vagy már pesti lettél?
- Persze, hogy székely maradtam! Az ember nem változik meg csak úgy, még akkor sem, ha tizensok éve él egy másik városban. Székely vagyok, és kész. Volt ebből sok hátrányom, de előnyöm is akadt, a lényeg, hogy sosem lovagoltam ezen. Amit elértem, azt én értem el. Én, Kolozsi Ildi!
- Mikor Magyarországra jöttél, nem volt sok kapcsolatod, ismeretséged. Miből éltél?
- Igen, az baromi nehéz volt. Egyedül jöttem, a szüleim alig tudtak pénzt küldeni, pultoztam egy lepukkant kocsmában. Utáltam, mert iszonyú fárasztó volt. Emlékszem, volt egy hét, amikor minden hajnalban bőgve mentem haza, annyira fáradt voltam. Mielőtt beestem az ágyba, percekig törölgettem a könnyes taknyot az arcomról. De voltak jó sztorik is, néhány fickó folyton verseket mondott. Az egyik, akit csak Sztavroginnak hívott mindenki, egyetlen egyet tudott, de azt minden áldott este elmondta: „Unatkozom. Kérem a köpenyem. Mielőtt bármit elkövetnek, gondoljanak a rózsakertre, vagy még inkább egyetlen rózsára, uraim.”. Még mindig tudom fejből, pedig jó régen volt. Szegény Pilinszky.
- Aztán mégis sikerült az áttörés, felfedeztek.
- Az egyik ilyen bőgős hajnali hazaérkezéskor csak egyet akartam, enni vagy fél kilót anyám csokis kockájából. Elfelejtettem kivenni a táskámból a dobozt, ki is borult, szétkenődött mindenhol, én meg ültem a földön, és az ujjammal kapargattam a sporttáska belsejéből a menthetőt, és arra gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Aztán a másnapi órámon Bárdos rágógumiköpő-versenyt rendezett, óriási győzelmet arattam. Komolytalan hülyeség volt, de nekem akkor ez sokat jelentett. Elkezdtek rám figyelni. Írtam egy jegyzetet, dühből, indulatból, de a fenébe is, jól megmondtam nekik. Álltam kinn az iskola udvarán, egyik cigit gyújtottam a másik után, ideges voltam. Egyszercsak Kovácsi Laci odajött hozzám, és szó nélkül megölelt. Azt mondta, hogy „enni adtam neki” az írásommal. Akkor kezdtem el igazán hinni abban, hogy lesz ebből még valami.
- Lett is. Elégedett vagy?
- Elégedett, én? Na nem, azt már nem. Soha nem leszek az magammal szemben, vagy ha igen, akkor abbahagyom ezt az egészet, mert már nem lesz értelme. Nekem égnem kell ezer fokon, állandóan. Nincs szünet, nem is akarom hogy legyen.
- Honnan az energia? Nem égeted el saját magadat is?
- De, néha megégek én is, de ez is kell, tanul belőle az ember. Makacs vagyok, mindig bizonyítani akarok, önmagamnak is, hogy igen, megcsináltam, én, Kolozsi Ildi. A csóró székely.
